Most egy olyan témáról szeretnék mesélni, ami nekem tök természetes dolog, de egy spontán beszélgetésben elhangzott véletlen mondat kapcsán esett le, hogy ez csak nekem evidens. (meg maximum a szakmában dolgozó kollégáknak) Szóval most laikusoknak szeretnék bepillantást engedni a színfalak mögé, avagy mi történik az agyaggal, meg azzal rettenetes sáros cuccal, ami munka után a korongon (és néha körülötte, a közelben tartózkodókon és az ott lábatlankodó kutyán) köt ki. Nos, élőlények és textiláruk esetében a mosás még mindig a klasszikus megoldás, de amúgy az agyag meg nem kosz, hanem jó kis agyag és kész, de ezt az elvet lehet hogy csak fazekasok vallják. 😀
Tehát képregény következik az agyag útjáról a munka kezdetétől az újjászületésig:
Tulajdonképpen végtelen a folyamat, igazából olyan agyag, ami a szemétben végzi, nincs is. Maximum olyan eset volt, hogy túl sokat hagytam összegyűlni, és nem bírtam az újrafeldolgozást, viszont akkor odaajándékoztam az egészet egy vályogépítészettel foglalkozó társaságnak, akik nagyon örültek neki.
Amit újrafeldolgozok, az is hibátlan minőségű, lehet vele korongolni, szobrászkodni, akármit, sokszor nem is látszik kívülről hogy bármiben különbözne a boltitól. Rendelésekhez és új árukhoz mégsem ezt használom, de csupán azért, mert ezekben a vödrökben több fajta agyag keveredik össze, mindegyiknek mások az eredeti tulajdonságai (pl. samottos a sütőedényhez kell, kis zsugorodású a tányérokhoz, fehér megint máshoz, ésatöbbi) így megvan, hogy melyik munkákhoz melyik fajtából dolgozom. Nagyon kiváló viszont kézműves foglalkozásokhoz, mert begyúrásnál puhább és keményebb állagú hengereket is tudok előállítani, így pl. gyerekek, felnőttek igényeihez is lehet igazodni, és költséghatékonyabb is egy-egy foglalkozás, nem kell izgulni, mennyi agyagot “maszatolnak szét” a lurkók (és szüleik 🙂 )