De miért csakazértis…?

Ma elküldtem az adóbevallásomat, és ez ügyből kifolyólag meglátogattam a könyvelő nénit is. Na nem azért, mintha nem tudnék megcsinálni egy szimpla adóbevallást, csak azért nyugodtabb az ember, ha szakértő szem megmondja, nem néztem-e be valahol egy apróbetűs beikszelendő dolgot. Meg a könyvelő néni is aranyos, szóval néha jó meglátogatni. 🙂

Ilyen helyeken aztán csak olyanokat hall az ember várakozás közben, hogy nem megy a biznisz, meg nincs megrendelés, és úgy általában szegény embert az ág is…Nagyon biztató ezt hallgatni, amikor épp újra fel készülöm venni a vállalkozás fonalát, de sebaj. Alapvetően optimista alkat vagyok, bár néha engem is elkap a para. Most jól meg fogom magyarázni, miért akarok én ennek ellenére vállalkozni, ráadásul nem egy olyan témakörben, amit mindig vesznek az emberek, mert kell–pl. kenyér vagy alsógatya–hanem kerámia.

Két oka van: az egyik, hogy belső késztetést érzek rá. A másik meg, hogy időközben anyuka lettem. A meglátásom pedig az, hogy valahogy úgy általában a munkaadók egyszerűen nem veszik figyelembe azt, ha az alkalmazott történetesen családanya. Nyilván egy jó fizetésért dolgozni is kell, meg ugye pénzből él az ember, na de az egész güri értelmét veszti, ha a család látja kárát. A családért dolgozni, és közben a család szinte nincs soha együtt. Na én ezt nem szeretném megtapasztalni, és inkább vállalkozom.

Most akkor ez úgy is kinézhet, hogy kényszervállalkozó vagyok, de nem ám! Ha pontos akarok lenni, akkor csakazértisvállakozó leszek, mert igenis hajlandó vagyok sokat dolgozni a pénzemért, de ezt úgy szeretném csinálni, hogy közben el tudom vinni a gyerekeket az oviba, lesz  meleg vacsi és sütike, megnézem a fellépésüket a suliban, és úgy általában kéznél vagyok, ha a családnak szüksége van rám. 🙂

És különben is…szeretek kerámiákat készíteni.